soha ki nem ürülő pohárok fenekin kőbányai levek, óldatok szájszélen örökké kicsordulva harapom harapom   még hajnalokon is látszó égitestek felettem de emezt is csak  a pocsolyábó tudom mikor mászok, s   fölégörnyedve, a sok megaherces távoli csillagokra hányok    

szép lény mellécsusszanva meg is értettem hogyan képzeltem hogyan tudtam termálvíztő sikosan fehéresrózsaszín tömegével birkózva kidagadó ereimmel párálló izadságommal halántékomon   saját satnya fenekemmel összevetve  döbbenve, a rettenetes feladatra látva a csodát karommal…

hozsána, hozsána rózsaszín kerettel derekamra nyomódott gumirozot lenyomatot maszérozva s kuporodván terpeszbe, mer a cél oly közel merevedve   már megin már megin szégyenfelhő borítja  bokazokni szorítja s nem is púlóver testemet